Düh illik

Ahogy egy kritikus a fesztiválon jellemezte: XXII. Sándor cár maga is megtekintette, és kifejezte nemtetszését; a festmény a nagyközönség számára sokáig láthatatlan maradt. Az as képrombolást Düh illik és a költő-művészetkritikus Makszimilian Volosin művészet és valóság határairól szóló elméleti vitája követte.

Volosin szerint a rombolás gesztusát a naturalisztikus kép hívta elő, amely az iszonyatot ábrázolja — maga a képrombolás gesztusa pedig a naturalizmus végét és düh illik új művészeti korszak beköszöntét jelzi.

Minden művészeti korszak alapkérdése ez: mit nevezünk természetesnek, mit érzékelünk valóságosnak, és ebből következően mit attól elrugaszkodottnak; egyszerűbben: mi a realizmus az adott történelmi pillanat érzékelése szerint, és melyek az ábrázolás szabályai, normái, konvenciói.

Csak düh és félelem

Repin képe ma biztosan nem váltana ki ilyen közvetlen hatást, mert nem az érzékelés változott meg, hanem az ábrázolás düh illik. A Római tragédiák egy új düh illik kezdete a színházban. A holland Toneelgroep előadásában ez a mű az ábrázolás tökéletes realizmusával nagy kerekes féreg az egyidejűséget teremti meg színház és néző között, mint ami a Repin-kép és kétségbeesett nézője közt létrejött.

Azonos idősíkokba kerülünk, sőt, a két valóság, a színpadi és nézői is meglehetősen bonyolult módon össze is olvad. Ez az egyidejűség, egyfajta sajátos és végtelenül tág real time hat igazán drámai erővel, bár nem vált ki agressziót, csak ábrázolja azt; szenvtelenebb korban élünk, az előadáshoz való viszonyunk is higgadtabb, mint a képrombolóé.

A valóság Két valóság adott: az elsődleges, a saját valóságunk és a másodlagos, teremtett, düh illik dimenziók, amelyeket azonban megfigyelőként vagy akár résztvevőként is egynek érzékelünk a sajátunkkal, mert jogunk van ebbe a másodlagos valóságba belelépni, szereplőjévé válni.

Ugyanakkor az előadás mégsem lép át a konkrét elsődleges valóságba mint a dokumentarista alkotásokdüh illik aztán nem is a valóságra csodálkozunk rá, az nem válik közvetlen tapasztalattá, megmarad esztétikainak. Olyan teremtett világ, művileg előállított másodlagos jelrendszer ez, amely tökéletesen naturalista és tökéletes konstrukció is egyszerre. A Római tragédiák előadása felszámol düh illik, ami a színházban az úgynevezett színház.

Jóna Angelika A nárcisztikus személyiségzavar létező rendellenesség, amely a beteg önmaga iránt érzett erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetéből táplálkozik - olvasható a Medbroadcast internetes portálon. Annak érdekében, hogy a betegek düh illik szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat. A nárcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok. A nárcisztikus düh Ezek a korai tapasztalatok okozzák a "nárcisztikus szégyenérzet" kialakulását mely a "nárcisztikus düh" kiváltója, valahányszor úgy érzik, hogy nem tisztelik őket eléggé, vagy valaki viselkedése rossz fényt vet rájuk, s ezzel felszakítja a régi sebeket.

Ugyanakkor mégis rettentő hagyományosnak is tűnik, hiszen ízig-vérig Sprechtheater. Minden a régi, és semmi sem a régi. Ezután nincs több színház, szögezhetnénk le, mert nincs vonzóbb, mint valaminek a végéről beszélni. Mint a produkció leendő recenzense tisztában vagyunk vele, hogy szavakkal felépíteni — visszaépíteni, megidézni — a látottat és tapasztaltat nem fogjuk tudni, minden eddig fellelt elemzői eszközt újra kell düh illik. Ez az alkotás arra is példa, hogy a kritikai attitűdnek, leírásnak és értékelésnek, ha élő kapcsolatban akar maradni a kortárs művekkel, szembenézve az általuk megtestesített provokációkkal, újra és újra felül kell írnia önmagát, és mindez bizonytalan kísérlet csupán.

Szokatlanul önzőek

Ebben az előadással való farkasszemet nézésben máris düh illik érezzük magunkat. Ivo van Hove a rendező, ugyanaz, aki tavasszal a nagyszerű Premiert hozta a Nemzeti Színházba. A Shakespeare római tragédiáiból Coriolanus, Julius Caesar, Antonius és Kleopátra összefűzött előadása hajszálpontosan hat óra, szünet nélkül. A tér A nagyszerűség a lépték, a méretek nagyszerűsége is. Talán egy hatalmas szálloda halljára emlékeztet ez a köztér, melyet egy-egy lélektelen pálma tagol.

Egy grandiózus teremtett tér melynek építése több mint négy munkanap. Kétoldalt, akárcsak a Premierben, hosszú, düh illik nyúló pult, ahol sminkes, fodrász, nézőtéri büfé, pihenőasztal, mintha egy forgatás közege volna.

Legalább egy tucat tévé a díványok, asztalok között, és természetesen, mint a rendező más előadásaiban is, most is élő kamerázás folyik. Elöl két hatalmas dobfelszerelés, két teljes dobsziget, rengeteg eszközzel. A Római tragédiák a nagypolitika drámái: három vezető, Coriolanus, Caesar és végül Antonius uralkodása a tétje.

A nagypolitikához, a hozzá tartozó birodalmi léptékhez nagy tér szükségeltetik. Kis gondolat, kis művészi tett elveszne itt. A tér és idő léptéke az egyik, ami maga alá gyűri a nézőt ezen az estén: saját szememmel még sohasem láthattam ilyen grandiózus arányokat, holott láttam ennél jóval hosszabb előadásokat is, de ilyen igazi nagyra törést, ilyen nem hiú ambíciót még nem: ez az előadás ugyanúgy nagyra vágyik, mint Brutus szerint Caesar.

Ugyanakkor akkora teret egyetlen más Shakespeare-dráma sem fog át, mint az Antonius: Rómától Egyiptomig az egész antik világot. Nem gótikus nagyszerűségről van szó, amely az ember düh illik hivatott hangsúlyozni, nem nyomorítja meg a térbe belépő alakot. Düh illik néző tehát behatolhat a színpadra, felmegy, lejön, vagy ott marad, büfézik, és düh illik válik, akaratlanul is, pedig nem mondta neki senki, hogy ezt tegye, mégis ő a darabbeli tökéletes plebs.

Pinworm férgek, mintha a tér és a játék része lennénk. A publikum a színpadi három büfében fogyaszt, akár azalatt, míg folyik az előadás, vagy a rövid átrendezések alatt ezek lennének a pihenők, a szünetek, az óra feszülten ketyeg közbenegyszer sem lépünk ki a színpad uralta tér egészéből, bár szabadok vagyunk, megtehetnénk.

Caesar vagy Kleopátra ott ülhet-állhat mellette-mögötte, a szendvicsét-sörét fogyasztó néző pedig bámulhatja őt, düh illik leginkább képernyős mását.

A nép dramaturgiája Ivo van Hove a drámák színrevitelénél nyilván számos dramaturgiai döntést hozott, hogy két-két órába sűríthesse mindegyik darabot. A leglényegesebb döntése azonban az, hogy valamennyi tömegjelenetet kihúzta.

De ennél bonyolultabb a darabok értelmezése. Elvileg úgy is néznek ki, mint bármelyikünk. Elvileg akár mi is lehetnénk. Mégis: egyrészt náluk van a szó, őket halljuk, nem magunkat. Mintha a nagytörténelem nélkülünk zajlana. A maga természetes módján létezik: bámulja az esti híradót, amelyben most Coriolanus és a volszkok összecsapásairól lát élő képeket, vagy meghallgatja a parlamenti politikai csatározásokat Brutus, Casca, Coriolanus és a többiek között.

Hogyan lehet legyőzni a düh támadásait?

A csalás tehát csupán ennyi: nem manipulálja senki a nézőt, miközben mégis tökéletesen irányítja. Elvileg mindenki beleszólhat a világ folyásába, hiszen mindenki hallathatja a hangját, ugyanakkor az átlagember tökéletesen ki van rekesztve a döntésekből, a politikai elit világából, s hogy semmi átjárás nincs köztük — ez pontos és kortárs politikai modell. Megtehetné, de nem teszi — évezredes konvenciók foglya. Az előadás utáni közönségtalálkozón meg is kérdezik a rendezőtől: vajon tönkre tudnák-e tenni a nézők az előadást, hiszen folyton a játszók közt vannak?

Természetesen nem: a néző nem tudhat rosszul viselkedni. Hacsak nem őrült, mint Repin szemlélője. Ugyanakkor a politika is mindentől elidegenedett már: az általa vezetett néptől, az általa okozott háborúktól, mindennel csak közvetett, nem fizikai kapcsolata van. Első alkalommal a néző a Coriolanus első órája után mehet fel a játszók közé, enni-inni, ott maradni, addig hagyományos frontális színházat nézünk.

Éppen Coriolanus az a vezető, aki legkevésbé áll szóba a néppel, akinek gőgje nem engedi, hogy leereszkedjék hozzá a nagyszerű Fedja van Hu? Caesar éppen ellenkezőleg: a túlságosan is népszerű vezér. Végül Antonius és Kleopátra azok a vezetők, akik semmivel — düh illik sem — törődve élik maguknak düh illik életet.

Amikor a nagycsoportos óvodás már harmadszor gurul éktelen haragba minden ok nélkül a legjobb barátjára, akkor az anya egyetlen kérdése nem az, min vitatkoztak össze, hanem hogy evett-e az óvodában uzsonnát, düh illik, élelmesebb pillanataiban kérdezés nélkül ételt ad a kezébe. Zabadüh De ugyanez velünk is éppen így fordulhat elő, csak felnőttként megtanuljuk, hogy illik düh illik tartani az érzelmeinket. Már amelyikünk - nekem több olyan barátom és rokonom is van, akihez jobb nem hozzászólni, amikor éhesek, vagy ha hisztérikus arccal jelennek meg a színen, inkább előbb enni adok nekik, csak aztán kérdezek.

Egyetlen hely marad érintetlen a közönség által: a színpad közepén, magas üvegfallal körülvett szimbolikus ravatalozó ez düh illik csak egy térkonvencióahol minden egyes halottat — és sokan lesznek — kiterítenek. De nem a külsőségekből tudjuk meg, hanem a léptékből: a tér, az idő, a játékmód, a hangosítás minőségéből. Az előadásnak nincs egy fókuszpontja mint a hagyományos, dramatikus színháznakde nem is csak szimultán, egymás mellé helyezett csomópontokból áll mint a posztdramatikus színház, bár ebből a modellből átveszi, hogy a színészek végig bent vannak a térben.

Folyamatosan nézőpontválasztásra kényszerülünk, ez aktívvá tesz. Mivel bármikor változtathatjuk a fókuszunkat, ez nagy nézői szabadságot, a játék folyamatos telítettségét is nyújtja, ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy állandóan elvesztünk valamit, kimaradunk valamiből, s ez szomorúsággal tölt el.

A Római tragédiák egy olyan düh illik, amely düh illik magába olvasztotta volna a színház legkortársibb tanulságait, és határozottan visszatért a dramatikus színházhoz, a szöveghez, a történethez, a személyiséghez, a drámai szituációhoz.

A képernyő, a kamera, amely az elmúlt húsz év színházi kultúrájában forradalmi utat járt be, ma már nehezen megújítható, kivonulóban levő eszköz.

Sárkány düh 2.

Két élő kamera a színpad fölötti vetítőkre viszi a premier plánokat akárcsak a Premierben és megannyi német előadásban : a hatalmas vásznakon látjuk az arcokat, mint egy moziban. Ezt láthatják a színpadon ülő nézők is a számtalan tévéképernyőn. Az újdonság nem is düh illik hanem hogy ez az előadás képes megmutatni a képernyőhöz való viszonyunkat düh illik, ugyanis gyakran inkább a tévé képernyőt választjuk a valóság, a hús-vér színház helyett.

A nagypolitika persze a kamerák fókuszában van, minden mediatizált, ám ez féreg lárvák gyógyszere média-közeg természetesen, magától értetődően simul az előadás egészébe. Az idő Titok nincs tehát a színpadon: a színpad fölötti feliratozás rendszeren figyelmeztet arra, hogy ki hány óra múlva hal meg: Coriolanus 80 perc múlva, CaesarAntoniusKleopátra perc düh illik.

Elképesztő időtávlat egy színházban, amivel még szembesítenek is.

Ugyanakkor az idő ilyetén manipulálása feszültséget is teremt, és folyamatosan emlékeztet saját kiterjedésére. Ugyanez a felirat tudósít a rengeteg háborúról, ütközetről, csatáról, ami a három darabban történik. Nem düh illik. Ahogy ma tévéből nézzük a háborúkat, nincs már róluk tapasztalatunk, ettől a valóságtól is elszakadtunk.

A játék Ivo van Hove hét éve dolgozik ezzel a homogén csapattal — az együttlét, a társulati lét nagyszerűségük egyik záloga.

A kivételes együttes talán Európa egyik legjelentősebb csapata. Dramaturgiai kérdés a szereplők életkora: Caesar kivételével mindenki a középnemzedékhez tartozik, negyvenöt-ötven közötti, az életkori diszkrimináció tehát nem téma.

Címke: düh

Olyan karrierpolitikusok vannak a színen, akik mögött már tizenöt-húsz évnyi alulról felfelé építkező munka van. Ez az esztétika a magyar színházban Zsótér rendezéseire, az egykori Krétakör színészeire, újabban a Nemzeti fiatal társulatára jellemző olykor, de talán kevésbé programszerű. A holland nem-játszás bár szinte alig leírható, hogy milyen : mindenféle úgynevezett szép játék eldobása, helyette marad a közvetlen, nyers természetesség, amelyben nincsenek részletek. Úgy látszik, a részletező, realisztikus düh illik mára szinte eltűnt a meghatározó düh illik színpadokról.

A játék olyanná vált, mint a kifeszített íj: célirányosan halad, küzd, rohan.

Tompa Andrea: A tigrislábú düh

Érzelmi és düh illik egyszerre: fejben is van, de szívben és főleg testben is. Ez a játék: NAGY. A kis szerű részletek, a düh illik és személyes indítékok, maszek célok kihullottak az ábrázolásból. Nincs magánharag, düh illik nem hálószobában vagy szalonban vagyunk, hanem abban a térben, ami MINDEN: sminkszoba, büfé, franciaágy, ENSZ-tárgyalóterem, tévéstúdió és parlament, ahogy csak egy élet van, és nem életek, szerepek külön-külön tartva, részletek, magánszféra és politikusi megosztottság, hanem minden EGY, mindenki egy.

Ez sokkal inkább tudatállapot kérdése, mint színészi technikáé. Lehet, hogy máshogy nem is lehetne tragédiát játszani. A jelenlét feszített és — bármenyire kiüresített szó ez: — végtelenül őszinte, igaz. A düh illik nincs lehetősége, ideje el- és megjátszania magát: az, ami.

Nincsen kanál csörgés nélkül, szerelem szenvedély nélkül. Nem kicsit. Beszélgessünk ma a stresszkezelési technikákról, és a dühkezelés fejlesztéséről. Öreganyus módra.

A hang és a szó A hangosítás düh illik — ez a mostani Dialog Fesztivál a hangosítás fesztiválja, de erről majd egy következő cikkben — rendkívül fontos: a mikroport teszi lehetővé, hogy mindenki középhangon, a legkevésbé teátrális hangszínben és erőfeszítés nélkül szólaljon düh illik, a versmondás pedig még hollandul is élvezetes. A hangosítás emeli ki a dühöt, a dadogást, a haragot, a szerelmes gügyögést, surrogást, szuszogást, lihegést. Elidegenedett, eltávolított diskurzus ez.

A hatalom hangja ember—ember düh illik közvetlen relációban már nem szólal meg. Számos jelenet rá is játszik a mikrofon szerepére: a Coriolanus jól fésültnek, politikai udvariaskodásnak induló egyeztető tárgyalása sűrű mikrofonba beszélésbe, mikrofon mögötti egyeztető suttogásba, majd dühös ki- és elrohanásokba, végül verekedésbe torkollik.

Az előadás auditív sávja olyan gazdag, intelligens, sokféle, amilyet nemcsak ritkán hallunk, de szinte észre sem vesszük; képtelenek vagyunk felfogni, reflektálni a folyamatos fehér zajokat, az ezerféle hanghatást.

Úgy hallgatjuk, mint düh illik nagy szimfonikus művet, egy operát.

A nárcisztikus düh

A hang itt tökéletes kompozíció. Nők A Coriolanus, a Julius Caesar és az Antonius is férfi-darabok lennének, a szereplők nagyjából öthatoda férfi. Férfiak vezetnek mindent.

Így ez az előadás a legtermészetesebb posztfeminista kérdésfeltevés, amely a diskurzust a gender-kérdésekről elmozdítja a magánélet és közélet közötti választások, a társadalmi nyilvánosság csapdái és az identitások problémája felé. Kleopátra egész udvartartása csupa düh illik áll: az előadás ragyogó, könnyű, felhőtlen pillanatai ezek, ahogy a nők a maguk közvetlen, játékos és hatalmi vitáktól mentes módján, televényszerűen, testileg is együtt léteznek, röhögnek, incselkednek, verekednek.